Ezek az ételek is hungarikumok!

 

A Hajdúsági torma hungarikum, melyet 2004 óta az Európai Bizottság oltalom alatt álló eredet megjelöléssé nyilvánított. A Hajdúsági torma oltalom alatt álló eredetmegjelölés használatára a torma növény hajdúsági tájkörzetben, dugványozás során kiszelektálódott tájfajtáinak gyökértörzse jogosult.

Az ősmagyarok által a Kárpát-medencébe behozott és a már itt talált torma is a vad változatok hibridje volt. Termesztéséről feljegyzéseket a XVII. század óta találunk, a térségbe a XIX. század elején kerülhetett. A tájkörzetben a tormatermelés az 1800-as évek végén az 1900-as évek elején kapott lendületet. A századforduló előtt a hajdúsági tájban évelőként szinte minden porta „ólas kertjében” több-kevesebb egyedszámmal díszlett a torma. A századforduló után, az 1920-as évek elején a Váradi káptalan bagaméri vincellérje, Szilágyi Gábor Ausztriából hozatott „ízletes, nemes” tormát, és azt honosította, majd évek alatt megfelelő szelekcióval felszaporította. A termelésbe bekapcsolódtak a környék falvai is és az 1940–50-es évekre kialakult a mai tájkörzet.

 

A gönci barackpálinka egyike az eredetvédett magyar pálinkáknak, világos halványsárga színű, intenzív, határozott kajszi illatú, kerek, telt, jellegzetes zamatú ital. Karakteres ízéhez a Gönc körzetében termett sárgabarack szolgál alapul.

A 19. századtól kezdve alakult ki a sárgabarack termesztéssel foglalkozó termelők köre, 1895-ben Gönc 17 597gyümölcsfájából csak 1272 volt kajszi. Ez az átalakulás ugyanebben az időben (1895) a város határában lévő 175 hektárnyi szőlőt 1965-re hat hektárnyi területre zsugorította. Ugyanakkor helyette egy jövedelmezőbb kertkultúra kezdődött, mely eredményeként a kertek területe 124 hektárról 163-ra nőtt. Ezzel a körzetben a szőlő- és borkultúrát leváltotta a gyümölcstermesztés. Ezt a folyamatot erősítették a tudatos nemesítői tevékenység és a helyben létrehozott faiskolák is. A gondos gyümölcsfeldolgozás és az egyéni illat és zamatvilágának köszönhetően napjainkra a hungarikumok közé emelkedett a gönci barackpálinka.

 

Disznóöléskor főtt fejhúsból, bőrből, fűszerekből, helyenként vérrel is keverve készített töltelék. Elsősorban disznógyomorba, ha kettő készül, a kisebbet vakbélbe töltik. A disznósajtot megfőzik, préselik, füstölik. Hidegen fogyasztják. A készítmény neve a népnyelvben a Ny-Dunántúlon préshurka, a K-Dunántúlon svartli, a D-Alföldön svartli és varsli. Két kisebb tájegységben a disznósajtot szaláminak is nevezik. A népterület nagyobb részén a disznósajtkészítés bevezetése a parasztháztartásba a 20. században történt. 

A disznósajtkészítés 20. századi elterjedése kapcsán jól vizsgálhatók a népkultúra újításainak körülményei (húsipar, rétegközi és osztályon belüli interetnikus kapcsolatok a külső példában, kezdeményezők a faluban, a megjelenés és meghonosodás között eltelt idő stb.).

 

A szatmári szilvapálinka eredetvédett magyar pálinka, tükrösen tiszta, az érleléstől halványsárga színű gyümölcspárlat, keserűmandulára emlékeztető magzamattal. Alkoholtartalma minimum 40% v/v. Kizárólag szilva felhasználásával készül, a teljesen érett penyigei és besztercei szilvafajta gyümölcséből.

A Magyar Köztársaság 2008. évi LXXIII. törvénye, a Pálinkatörvény szerinti csak olyan speciális eljárással készített gyümölcspárlat nevezhető pálinkának, amelyet Magyarországon termett gyümölcsből készítettek, és amelynek cefrézését, párlását, érlelését és palackozását is Magyarországon végezték. A sűrítményből, aszalványból, szárítmányból készült termék nem nevezhető pálinkának.

A Kárpát-medencében már a 16. század óta jelen van a szilva, már aszalványként is jelentős volt az exportja. Ugyanebből az időszakból van a szilvapálinkára is. A szilva hosszan érik, nagy a cukortartalma, így kiválóan alkalmas a pálinkafőzésre. Kedveltségét növeli, hogy feldolgozása egyszerű.

A Felső-Tisza és a Szamos vidékének öntéstalaján, a Kárpátok peremvidékének kedvező éghajlati viszonyai között (az alföldi éghajlathoz képest több a csapadék), a kedvező mikroklíma hatására már évszázadokkal ezelőtt meghonosodott a vadon termő szilva.

A földrajzi árujelzőt Kelet-Magyarországon, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Vásárosnamény és 63 környező település területéről származó szilvából készített termékre lehet alkalmazni. Szatmári szilvapálinkát kizárólag az ezen a területen fekvő szeszfőzdében szabad előállítani, gyártani és palackozni.

 

A „Somodi” a torockói gasztronómia egyik büszkesége. Ezt az édességet mindenképpen kóstoljuk meg, ha Torockón járunk. Állítólag csak Torockón finom, de azért közöljük elkészítésének módját.

Hozzávalók: 125 dkg liszt, 1 l tej, 2 egész tojás, élesztő, só, 25 dkg cukor, 2 kanál őrölt fahéj, 25 dkg vaj vagy margarin.

Elkészítése: Kőttes tésztát kavarunk: az élesztőt fél deci cukrozott tejben felfuttatjuk, a lisztet tálba tesszük, hozzáadjuk a felvert tojásokat, pici sót és mindezt a tejjel jól összedolgozzuk. Ezután 5 dkg olvasztott vajat keverünk hozzá és addig dagasztjuk, amíg a tészta összeáll és leválik a kezünkről. Szobahőmérsékleten kétszeresére kelesztjük. Mikor megkelt, egy széles nyújtódeszkán kinyújtjuk, majd a réteshez hasonlóan kihúzzuk, vékonyítjuk (ezért sikerül a somodi csak jó minőségű lisztből), olvasztott vajjal megkenjük, és fahajas cukorral meghintjük. A lapot hajtogatjuk (fentről, illetve lentről), erre újból olvasztott vaj és fahajas cukor kerül. Ezek után ismét összehajtogatjuk a lapot (jobbról, balról) és harmadszorra is rászórjuk a tölteléket és az olvasztott vajat. Végül csiga formában feltekerjük, jól kivajazott tál alakú agyagedénybe (városi körülmények között kerek tortaformába, vagy vastagabb falú lábosba) helyezzük. Egy órányi kelés után megkenjük tojássárgájával. Így tesszük oda sülni. A kész kalácsot kiborítjuk a formából és cikkekre vágjuk. A somodi frissen jó, ezért lefedett edényben tároljuk, hogy másnapra ki ne száradjon. (torocko.org)